A kutya

Normandie d'hiverMár órák óta utaztunk nyugat felé öten, egy Renault 4-be zsúfolva, amit akkoriban csak szappanosdoboznak neveztünk. Régen mögöttünk maradt Párizs és a külvárosok, girbe-gurba utakon utaztunk, vidáman, mert elmenekültünk a Kötelező Karácsony Karmaiból, a Nagy zabálások elől és a család kötelezően szerető unalmas légköréből.

Fiatalak voltunk és úgy éreztük, kalandra indulunk, bár nem volt semmi különösebb célunk, hacsak annyi nem, hogy eltöltsünk néhány napot egy normandiai házban.

A tájat szűzhó takarta, az eget meg fekete fellegek. Ariane ismerte az utat, hiszen semmi nem jelezte, hogy egyáltalán itt út lenne, de egyszerre ott voltunk, a farm bejáratánál és gurultunk a ház felé, az abronycsók (jó, tudom nem így írják, pedig így szebb) alatt ropogott a hó.

Elsőnek Ariane szállt ki az autóból és körülnézett: A havon mindenféle lábnyomok voltak.

-Itt őzek jártak – mondta Ariane.

– Vagy vaddisznók – válaszoltam mert nem igazán lennék képes megkülönböztetni a nyomokat…

Gyorsan behúztunk a házba és begyjtottunk. Megérkeztek a többiek is.

Elővettük a rágcsálnivalót és ölbevéve letelepedtünk a képernyő köré és elindítottuk az első filmet.

Mindenki 5 filmet hozott magával és eltökélt szándékunk volt, hogy megállás nélkül csk ezeket a filmeket fogjuk nézni, csakhogy a második film alatt, ami valami magányos villában játszódott, ahol betörők lepnek meg egy mulatozó társaságot, nos, ennek a filmnek a kellős közepén elnyomott az álom.

Minden összekeveredett, az utazás, a fiatalok körülöttem, akikkel elmenekültünk a karácsonyi hűhó elől no meg a film története, ahol a betörők a kertből az ablakon keresztül figyelik a házből kiszűrődő fényeket, neszeket.

Kora reggel ébredtem, már világos volt és a szobában szanaszét aludtak a többiek matracon, pokrócokon szuszogva. Nem értettem mi volt ami felébresztett, valami percegés talán, a szú a fagerendában, felálltam, kicsit elgémberedett tagjaimat nyújtogatva és kimentem a konyhába kávéért.

A konyhának hatalmas üvegajtaja a kertre nézett és akár tegnap, ma is mindent hó fedett.

Feltettem a vizet melegedni.

Apró nesz ütötte meg a fülem. Talán a többiek is magukhoz tértek, gondoltam, de a nesz egyre kitartóbb, egyre erőszakosabb lett.

Kintről jött, elindultam abba az  irányba amit a zaj forrásának sejtettem.

Az üvegajtó túloldalán egy farkaskutya állt.

Hát egy elhagyott helyen egy idegen kutya, nem biztos, hogy jó jel, gondoltam, de biztonságban éreztem magam, a kutya és köztem ott volt az ajtó.

Nem tűnt veszélyesnek.

Melső lábával az ajtót kaparta időnként.

Akar valamit az állat.

Lehet hogy veszett. A veszett állatok keresik az ember társaságát azután jól megharapják az embert és kész a baj.

A kutya félrehajtotta a fejét bámult rám és ismét az ajtót kaparta.

Lehet, hogy szomjas gondoltam. Miért nem eszik havat? Az is víz.

A kutya kitartott. Nem követelőzött, hanem megfordult, tett két kört maga körül és visszatért “kopogtató állásba”.

Ha ez a kutya akar valamit, dőreség lenne részemről semmibe venni, gondoltam.

Az ajtóhoz léptem és lassan résnyire nyitottam.

– Szia kutya! Mit akarsz?

A kutya bedugta a fejét és betette az egyik lábát, majd rám nézett.

Tiszta őrült vagyok, hogy beengedtem egy vadidegen állatot. Még megesz.

De a kutya lesúnyta a fejét, egészen a kőre fektette és a lábával az orra felé kapkodott, mintha pofozná az orrát.

Ez biztosan annak a jele, gondoltam, hogy elfogadja az én felsőbbrendűségemet, szóval, hogy nem akar bántani.

– Mit akarsz, kutya? – kérdeztem megint.

Ekkor, ott a kövön fekve kinyitotta a száját és tovább pofozgatta a pofáját.

Egészen közel léptem, láttam a hegyes fogakat, a piros nyelvét és a szájpadlását…

A szájpadlásában egy csirkecsont feszült be. ezt akarta kipofozgatni

onnan, reménytelenül. Azután abbahagyta, felemelte a fejét, rámnézett azokkal a kutyaszemekkel ahogyan csak kutyák tudnak nézni és visszafeküdt a földre tátott pofával.

Ez a kutya azt várja el tőlem, hogy szabadítsam meg ettől a csonttól ami a szájában van.

Hogy nyúljak bele a szájába és vegyem ki azt a csontot.

Majd bolond leszek egy idegen farkakutya szájában  kotorászni.

És ha fájdalmat okozok neki és megharap?

Csak ne nézne úgy rám…

Fogtam egy fakanalat és lassan, nagyon lassan közeledtem a kutyához.

A kutya mozdulatlanul, tátott pofával várt és nézett rám.

Vigyázva megérintettem a fejét, azután a fakanál nyelével benyultam a szájába, a szájpadlás és a befeszült csirkecsont közé és kipattintottam a csontot.

A kutya felpattant és kirohant, egy pillanat alatt eltűnt. Csak a kövön maradt a csont.

Érdekes, gondoltam. Azért megköszönhette volna… Persze nem evett meg, az is valami.
A víz sípolt, és elkészítettem a kávét, mire kezdtek feltűnedezni az álmos fejek, bentről, úgy látszik a kávé illata csodákra képes.

Elmeséltem mi történt és a társaság nagyjából egyetértett abban, hogy vagy kitaláltam a történetet, vagy komplett idióta vagyok és csoda hogy élek, mert a farkaskutyákat általában nem arra képezi ki a természet, hogy idegenekkel barátságot kössenek, és mondjuk nem is lettünk barátok, mert kettőnk közül max én csóváltam a farkamat…

Talán egy óra telt el, mikor megint hallom a kaparászást az ajtón.

Itt a barátnőd! – mondta nevetve Ariel.

Valóban, a farkaskutya állt kint, most lengette bezzeg a farkát, mint egy győzelmi zászlót.

Kinyitottam az ajtót.

Ott állt a kutya és nézett rám. Négy fikarcnyi kutyakölyök lábatlankodott körülötte. Nézett, azután a kezem alá dugta a fejét.

Megsimogathattam.

Elhozta bemutatni a családját.

Ez volt a karácsonyi ajándék mindkettőnk számára.

Persze nyáron is megtörténhetett volna mindez, csak akkor nem esik a hó.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s